Mondod a magadét, mondom a magamét. Magyarázod ingerülten, magyarázom artikuláltan. Közben mindketten azt latolgatjuk, hogy a másik mennyire hülye és én ezt hogy nem vettem eddig észre?!
Mindketten igyekszünk fenntartani az érzelmi köteléket, még fontosnak érezzük. Próbáljuk a tisztelet maradék morzsáit tartani egymás iránt: nem üvöltünk erőből, nem emelünk kezet, visszafolytjuk a dühünket, elharapjuk a mondatokat… és lemondunk az egészséges önérvényesítésről, pusztítva magunkat. Vagy szabadjára engedjük, pusztítva a másikat és általa magunkat…
Belefáradunk, feladjuk, közömbössé válunk, elhidegülünk, szeretetlennek és meg nem értettnek érezvén magunkat, utálva magunkat, haragszunk a másikra, kivetítjük az egész világra… Amennyire nehéz önmagunk szeretése, úgy vetítjük fájdalmát a másikra. Bántani akarjuk, hogy fájjon neki is. Muszáj, mert emberből vagyunk, mert így működünk. Mert ezzel a mintával érkezünk és nem ismerünk mást. Észre sem vesszük, ahogy lassan beássa magát a lelkünkbe, megfertőzi hétköznapjaink örömét, elsötétíti a jövő, a világ képét.
Összeszorított foggal élünk. „De jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak…”
Folytatása hamarosan…